Már elég rég óta az utakat járom. Hol kamionnal, hol pedig személyautóval. Annyi bajt hallani manapság, hogy az ember egyre körültekintőbb lesz, ahogyan öregszik.
A család
Míg egyedül voltam, és csak magamért feleltem, addig nem is igazán foglalkoztam ezzel a dologgal. Sőt, volt hogy hetekig haza sem jártam, hiszen nem volt miért. Ám ez megváltozott, amióta egy kisebb ideig itthon tartózkodtam, és megismerkedtem Zsófival. Teljesen véletlenül botlottunk egymásba, egy kávézóban, ahol ő dolgozott, én pedig egy találkozót beszéltem meg az egyik régi cimborámmal.
Barna hosszú hajú, barna szemű, lány, és olyan kedves hangja volt, azonnal felfigyeltem rá. reméltem, hogy mi asztalunkhoz is ő fog jönni, de persze nem így hozta a szerencse. Sokat gondolkodtam rajta, hogyan tudnám elérni, hogy ő is odajöjjön a mi asztalunkhoz, mint pincér. Nemsokára meg is érkezett a régi cimborám, és ő is rendelt magának. A rendelést követően, teljesen véletlenül kiborítottam a kávémat. Természetesen a mi pincérünk egy másik asztalnál volt, így Zsófi jött oda, hogy rendbe tegye a vendégteret. Tudom, nem szép dolog, de más ötlet nem jutott az eszembe, és végtére is bevált. Hát a megismerkedésünk rövid története ez volt, aztán még pár alkalommal betértem a kávézóba. Szerencsémre, ennek a gyönyörű lánynak nem volt éppen párja, így nem volt ellenvetése, mikor meghívtam vacsorázni. Ez már 2 éve volt.
Már van kiért vigyázni magamra
Mióta a sors összehozott bennünket, már jobban figyelek magamra is, és a biztonságomra is. Szép kis otthont teremtettünk magunknak, ahová öröm haza jönni. Már nem is szívesen vállalok kamionos munkát, de hét muszáj, még nem találtam mást helyette.
Egyik alkalommal éppen haza felé igyekeztem, és egy szerencsétlen stoppost láttam. Ritkán szoktam felvenni valakit, még kamionnal is. Soha nem lehet tudni, hogy ki száll be a kocsiba? Kit veszünk fel? Nem is nagyon akartam megállni, de közelebb érve valahogyan megsajnáltam. Tiszta öltözet, rendes ruha, nem tűnt szakadtnak.
Persze rögtön nem engedtem be a kocsiba, csak az ablakot engedtem le neki. Elmondta, hogy lerobbant nem messze, és segítségre lenne szüksége, csak a legközelebbi városba kellene eljutnia, hogy tudjon telefonálni, és egy szervizest keresni. Mivel tényleg kulturáltnak tűnt, felvettem.
A kocsiba beszállva mutatkozott be, hogy Zsolt. Volt egy üveg víz nálam, mondtam neki, ha szeretne inni, szívesen adok neki. A következő város nem messze volt, kb. 20-30 kilométerre, így nem tart majd soká az út. Neki ismeretlen volt ez a szakasz, én viszont már számtalan alkalommal jártam erre.
Elmondta, hogy shiro bukósisakok árulásával foglalkozik, és hogy nemsokára megszületik az első gyermeke is. Most pedig aggódik, hiszen a telefonja is lemerült, és nem tudta elérni a párját. Mivel nálam is volt mobil telefon természetesen odaadtam neki, hogy tudjon telefonálni.
Nem mindig botlik az ember rossz társaságba, vagy rossz stopposba. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem kell bizalmatlannak lennünk, hiszen mindenki haza szeretne menni, mindenkit vár valaki. ha nem is otthon, de mindenkiért van aki aggódjon. A párja, a szülei, a testvére, vagy csak egy jó barát. Értem már Zsófi aggódik. Amint lesz lehetőségem, abbahagyom a kamionozást, hogy minél több időt tölthessünk együtt. Egyre hosszabbak a napok, és a hetek, amiket külön töltünk, és mér nem akarom, hogy távol legyünk egymástól. Erre leginkább Zsolt döbbentett rá, ahogyan a bajban a párjáért, a leendő családjáért aggódott.