Motorolaj folt az albérletben

Hónapok óta a megfelelő albérletet keresem, és már kezd egy kicsit az agyamra menni a dolog. Ezzel kelek, ezzel fekszem, miközben a jövendőbeli lakótársam látszólag a füle botját sem mozdítja az ügy érdekében. Pedig úgy igazán ő nehezíti meg az életemet, ugyanis olyan kritériumokat szabott meg a közös otthonunkat illetően, amit még ismerősön keresztül is nehéz kifogni, nem hogy egyébként, nagyjából minden segítség nélkül. Ezer helyről kaptam már ígéretet, hogy itt meg ott is tudnak szabad albérletről, egy ismerősöm keresztanyjának, a szomszédjának, a lányának, a kutyájának az előző gazdája épp most hirdetett meg egy nektek való albérletet. Ilyenkor jön a szemguvadás, áll leesés és a világra való rácsodálkozás, hogy tényleg, emberek képesek így működni? Ez már az a kategória, amikor nem segítség számba megy a kotnyeleskedő emberek tehetetlen kapálózása, hanem csak hátráltat és kecsegtető, ám de felesleges reményekkel tölt el. Viszont hosszú keresgéléseimnek is megvan a pozitív oldala, még ha soha nem is gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de így legalább tudok Nektek, ha nem is minden esetben vicces, de legalább érdekes és meglepő sztorikkal kedveskedni.

Az előbbi megállapításomhoz visszatérve, például nem régiben előkerült egy kedves barátnőm, akit már legalább 5 éve nem láttam, de régen elválaszthatatlanok voltunk. Pontosabban nem is ő került elő, hanem én, ugyanis amikor munkahelyet váltottam, akkor kiderült, hogy oda sikerült mennem, ahol ő már 3 éve dolgozik. Elmeséltem neki, hogy is állunk ezzel a lassan létfontosságú kérdéssel, és egyből jött a mentő ötlet, hogy hát ő tud egy nekünk való lakást, az egyik családtagjának most fog megüresedni az albérlete. Ennek a beszélgetésnek lassan két hónapja, és az óta sem történt semmi előrelépés a dolgot illetően, viszont a költözésünk napja egyre közeledik. Na sebaj, mindig jó, ha van egy két segítőkész barát az ember közelében.

Mostanra legalább már eljutottunk odáig, hogy néha találunk egy-egy olyan kecót, amit elmehetünk megnézni. És ilyenkor születnek a legmókásabb történetek. Minap épp egy csillagászati összegért kínált kis lyukhoz volt szerencsénk, ahol az már luxusnak számított, ha volt ajtó a mosdó és a konyha közt. Persze remekbeszabott hirdetés volt róla a neten, azt hittük, hogy megtaláltuk álmaink lakását, de amikor beléptünk a kicsi otthonnak legjobb indulattal sem nevezhető építménybe, akkor mind a kettőnkből előtört a nevetés. a lakberendező valószínűleg a minimalizmus híve volt, ami nem csak a bútorok csekély mennyiségén, de a silány minőségen is megmutatkozott. Fél szuterén címen futott a lakás, ami annyit jelentett, hogy a 40 négyzetméterhez tartozott összesen kettő darab aprócska ablak. Már innen is sejthető volt, hogy korábban valószínűleg garázsnak, esetleg autó műhelynek használták a lakást, de ezt az tette egyértelművé, hogy az előszobában megmaradt linóleum burkolaton még mindig ott díszelgett az egykor sokkal inkább a miliőbe illő motorolaj folt. Szóvá is tettem a kedves tulajnak, hogy ez a motorolaj folt is benne van esetleg a dizájnban, vagy még talán plusz díjat is felszámolnak érte, mert ha igen, akkor köszönjük szépen, de nem kérjük, sőt ha ingyenesen jár a „lakáshoz”, akkor is inkább szeretnénk a nélkül kivenni. A tulaj persze váltig állította, hogy amit mi a földön látunk, az nem motorolaj folt, valamint azt is mondta, hogy soha nem használták se garázsként, se műhelyként ezt a lakrészt, de szinte még érezni lehetett az olaj és a fém alkatrészek szagát a levegőben.

Másik hatalmas sztori az volt, amikor megérkeztünk az egy légterű, fekvő galériás belvárostól igen csak messze eső lakásba, melyet kétszobás, könnyen megközelíthető, álomlakásként festett le a hirdető. Maximum a rémálom kategóriába mehetett volna el, főleg úgy, hogy mint két nagyon jó barát, akik különböző neműek és bioritmusúak, az egyetlen kikötés szinte az volt, hogy két külön nyíló szobát kell tartalmazzon az albérlet, bármekkora is legyen az.

Általában azt veszem észre, hogy az ingatlanokat kínáló személyek (akár magán, akár ingatlaniroda szinten) próbálják megvezetni a bérlőket, olyan helyzetbe hozva ezzel azokat, ami még kiszolgáltatottabbá teszi az amúgy sem fényes helyzetben levő célközönséget. Néha már felmerül bennem a tisztességtelen piaci magatartás gyanúja, de hát nem tehetem meg, hogy nyíltan szembemegyek velük, és kiállok az albérlők igazáért, mert akkor ebben az életben már nem jutnék lakáshoz.

Van valakinek bármilyen használható ötlete arra nézve, hogy két, viszonylag normális, ám anyagilag nem túlságosan eleresztett személy hogyan juthat manapság az alapvető igényeket kielégítő, ám nem aranyárban futó albérlethez? Várom a jó tanácsokat!