Nem szoktam a magánéletemről mesélni, de most egy nagyon érdekes dolog történt velem, amit mindenképpen meg kell osztanom valakivel. Ugyanis megismerkedtem valakivel, aki nagyon tetszik, de el vagyok bizonytalanodva.
Az interneten ismerkedtünk meg, ennek már lassan két hónapja. Először még nagyon szépen indult, sűrűn randevúztunk, jártunk étterembe, moziba, színházba, főleg olyan helyekre, ahol nagyon sokat igazán nem tudtunk beszélgetni. Szinte az egész este folyamán csak merően néztünk egymás szemébe és örültünk egymás társaságának. Mivel ingatlanos vagyok, és egész nap embereknek adok el és győzködöm őket arról, hogy vegyék meg, amit kínálok, nem bántam, hogy nem kell most eladnom magam, egyszerűen tetszett neki, amit lát és megvette. Én úgy szintén így éreztem, nem is kellettek a szavak.
Aztán egy idő után, mégis csak elkezdtünk beszélgetni, hétköznapi témákról, majd egymásról, és szóba jött a munka. Először érdekes volt, amiket mesélt, mert egy élelmiszer csomagoló gyárban üzemvezető, és sokat mesélt az emberekről, a gyár struktúrájáról és technológiákról, de aztán mikor napokkal később még mindig csak folyamatosan ez volt a téma, kezdtem kétségbe esni.
Nem viccelek, komolyan mondom, ha esetleg ledöntené, a lábáról az influenza ne adja az ég, akkor simán tudnám helyettesíteni, annyit beszélt a munkájáról. Az egy dolog, hogy tudom már az összes kollégája nevét, azt, hogy melyik részlegen éppen mit csinál, de magát a munkafolyamatot is ismerem. Nem csak az övét, mindenkiét. Tudom, hogy nitrogén gázzal töltik meg az egyik asztalra kerülő csomagolásokat, azt is, hogy melyikben kell összekeverni szén-dioxiddal a nitrogént, de nem viccelek, még azt is, hogy kitől rendelik a nitrogén palackokat. nem mellesleg erről a cégről tudom, hogy hogy hívják a futárokat, mikor vannak a szállítási időpontok és azt is, hogy nagyon kedvesek, meg hogy lehet őket ajánlani bárkinek, mert lakossági ügyfeleknek is szállítanak palackokat.
De komolyan, ez normális dolog, hogy ilyen szinten beavat a munkahelyi dolgokba? Mert az nagyon szimpatikus, hogy szereti, amit csinál, és lelkesen mesél róla, illetve az információ mennyiségből adódóan azt is gondolom, hogy ért hozzá, meg persze most már én is, de kicsit kezdek mégis besokallni és megijedni, hogy ez már mindig ilyen lesz.
Az udvarlási időszaknak arról kéne szólnia, hogy én milyen szép vagyok, és ő milyen sármos, hogy milyen jó, hogy egymásra találtunk, vagy, hogy kinek milyen volt a gyerekkora, vagy milyen a viszonya a szüleivel. De ezeket mind nem tudom még róla, viszont azt igen, hogy milyen nyomás van egy 50 literes nitrogén palackban. ( 200 BAR)
Kicsikét össze vagyok zavarodva, pedig az elején komolyan elhittem, hogy megtaláltam az igazit. Még most is győzködöm magam, hogy semmi sincs veszve. A barátaim szerint csak zavarban van, és azért beszél a munkájáról, mert abban magabiztos. Végül is, ez nem is hangzik annyira hihetetlenül.
Várok még egy kicsit, hát, ha változik a helyzet magától, mielőtt kitárulkozom és elrontom az egészet azzal, hogy rárontok máris egy kritikával. De addig is jólesett magamból kiírni a kétségeimet. Holnap nagy tárgyalásom lesz, egy budai villát kellene eladnom már hónapok óta, de valahogy nem akarnak ráharapni…
Vajon én is sokat beszélek a munkámról?…