Ha családi vállalatról van szó, akkor ritkán oldódik meg egyik pillanatról a másikra a cég átadása generációváltáskor. Döccenőt jelenthetnek az eltérő érdekek, különböző elképzelések, más vezetési stílus, és úgy egyébként az azt megelőző, akár három-négy évtizednyi feszültség. Ez mind-mind hozzájárulhat ahhoz, hogy két generáció között akár egy életre megromoljon a viszony, éppen ezért nem árt, ha a családi vállalkozás átadásakor akár egy olyan, békéltet jellegű cég is jelen van, amelyik objektív harmadikként megegyezésre tudja juttatni a feleket.
A nagynéném, apám nővére mindig is egy céltudatos, erős nő volt, aki mellett nem sokáig maradt meg senki. Az unokahúgom, az egy szem lánya nem is értem, hogy hogyan lett végül felnőtt korára ilyen normális, egy ilyen anya mellett én már biztos kifutottam volna a világból. Mindenesetre eddig viszonylag jól működtek köztük a dolgok, egészen addig, amíg a családi vállalkozás átadása szóba nem került. A nénimnek egy ingatlanos cége van, amelynek az ország hat különböző pontján van irodája, és vagy 50 alkalmazottja. Hihetetlen a számomra, hogy mindezt gyakorlatilag a semmiből hozta össze, így nem csodálom, hogy egy szem lányára és örökösére kívánja bízni a folytatást.
Egy nagy gond van csak: az unokahúgomnak esze ágában sem volt átvenni és folytatni a családi vállalkozást, ő sokkal inkább művészeti pályát képzelt el magának. Régi mondás, hogy nem akarásnak nyögés a vége, márpedig ennek kapcsán annyit vitatkoztak, mint a megelőző 32 évben összesen. Szomorú, volt, hogy ennyire nem találták a közös hangot. Végül aztán már ott tartott a dolog, hogy ha nem avatkozunk közbe valamilyen módon, akkor a vállalkozás is, a család is tönkremegy. Még szerencse, hogy a feleségem ügyes és talpraesett, és ráakadt a megfelelő megoldásra.
Egyszer, mikor hazaértem munkából, azzal fogadott, hogy ráakadt egy olyan cégre, amelyik kimondottan generációváltások megkönnyítésével foglalkozik, hátha tudnának segíteni. Leültem a számítógép elé, és megnéztem, hogy mit talált. Nos, igazi kincset! Láthatólag szakértői szinten foglalkoznak az ilyesmivel, már több jelentősebb cég váltásánál voltak karmesterek, így feltámadt bennem a remény, hogy még javítható a helyzet. Felhívtam a nénikémet, és mondtam neki, hogy mit találtunk. Ő nagyon hálás volt az információért, mert mindent megtett volna, mindenre hajlandóságot mutatott, csak maradjon a család kezében a vállalat, ne kelljen eladni vagy felszámolni.
Ötletem sincs, hogy milyen tárgyalási folyamatokon mehettek keresztül, kinek mennyit kellett engednie a maga igazából, de a végeredmény végül megszületett és látszólag mindenki elégedett volt vele. A vége az lett, hogy amikor nagynéném leteszi a stafétát, akkor egy megbízott ügyvezető veszi át a helyét, az unokahúgom viszont megmarad tulajdonos ügyvezetőnek, akinek csak fontos és másra nem ruházható ügyekben jár el, egyébként a bevételekből annyit művészkedhet majd, amennyit akar. Így a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt. Remélem azért, hogy az évek múltával újra kibékülnek majd, jó lenne ismét megtartani egy-két családi összejövetelt, ahová mindkettejüket el lehet hívni, és nem a családi vállalkozás lesz rövid úton a beszélgetés, majd a vita tárgya.