Mióta ingatlanközvetítőként dolgozom, az életem egy kicsit összezavarodott.
Biztos munka és fizetés birtokában elköltöztem anyámtól egy másfél szobás budapesti lakásba. Jó helyen van, metróhoz közel, ráadásul minden elérhető távolságban van tőlem: bolt, zöldséges, mindenféle bazárok, gyógyszertár, étkezdék, sőt, még egy nagybevásárló is van a környéken!
Anyám eléggé aggódik értem, hogy tudok majd önálló lenni, normálisan enni (reggel, délben, este), kimosni magamra a cuccaim következetesen (nem egy alsógatyát hordani két napig a fordítgatással ügyeskedve), kitakarítani, elmosogatni, telefonban általában fölsorolja az összes rám váró felnőtt-teendőt, végtelen ismétlésben.
Én persze tudom magamról, hogy nem lesz semmi baj, 25 évesen már elég magabiztosan tudok gondoskodni magamról. Amikor ezt kezdem el taglalni neki, bízzon bennem, elég nagy vagyok már, akkor fölhozza Ildikót, hogy eddig jó életem volt, az Ildi megcsinált mindent helyettem, de már nincs Ildi, mert ezt is elrontottam természetesen, már az Ildike sem szeret engem többé, elhagyott, elköltözött, nőjek már végre föl.
Ilyenkor szoktam kinyomni.
Tegnap láttam egyébként Ildit, amikor átszálltam a hármas metróra, nem vett észre. Még mindig nagyon szép, megint olyan volt a haja, mintha közvetlenül elindulás előtt mosta volna. Az illata is eszembe jut mindig, amikor elképzelem, akkor is eszembe jutott, szinte éreztem, ahogy elhaladt előttem. A szokásos arckifejezés volt az arcán, a mélyen gondolkodó, mintha egy univerzum lenne a fejére húzva zacskó helyett (gyakran látok idős néniket Budán zacskóval a fejükön esős időben, szoktam mosolyogni rajtuk, azért nem olyan nagy pocsékolás beruházni egy esernyőre), amiből valahogyan mégsem képes kilátni.
A lakásom küszöbe emiatt lett szent hely, mindig puhán lépek rá, gördülök át rajta a talpammal, hogy érezzem az éleit: Ildi mindig megbotlott benne, mert nem vette észre – ahogyan a külvilágot gyakran – saját univerzuma szemellenzőjétől.
Kedves kis kosztümben volt, azon gondolkodtam, vajon vizsgázni volt-e, de még ilyen elegáns öltözékhez is fölvette a kis karkötőit, amik direkt nem illettek egymáshoz színben. Mindig szeretett kitűnni, ez egy kicsit idegesített is benne. Színes ruhák, tarka nyakláncok, sokmintás kendők, egyszerre hordta őket, azt mondta, ez az áradó energia fölvidítja azokat az embereket is, akiket nem ismer, csak szembe jönnek vele az utcán. A karkötőit is malának hívta, nem karkötőnek. De mit jelent az, hogy mala, Ildi, így kérdezgettem tőle gyakran, amire csak könnyedén megvonta a vállát, nem kell mindig mindent tudni. (Azóta persze utána olvastam ennek az egésznek, a hindu rózsafüzért hívják így.)
Egy egész boltnyi malát hozott magával, amikor beköltözött a lakásomba meg az életembe. Az ágyunk fölött tartotta őket, mindnek megvolt a neve; Rudraksha, Tigrisszem, Buddhafej, Karneol… és mindet a saját nevén szólított, néha még beszélt is hozzájuk, „kedves kis Malachit mala, ma téged foglak fölvenni a sárga ingemhez és a lila nadrágomhoz, jó?”
Volt ebben valami esendően bájos, ahogy miközben megcsomózta ezeket a karkötőket, motyogott, dörmögött hozzá. Reggelente nem hozzám beszélt, hanem a kis malákhoz, akik nem tudtak neki morcosan válaszolni ezekben a hajnali órákban.
Aztán Ildi egy ilyen morcos, lassú hajnalon pakolta ki a holmijait a lakásból.
Szörnyű volt, mert szakaszosan csinálta, négyszer fordult az autóval, mert nem fért bele abba a kicsi kocsiba az összes doboza. Minden alkalommal szerettem volna megfogni a karját, megkérni, hogy gondolja azért át, én tényleg sajnálom, nem akartam bántani őt szándékosan sohasem, de valahogyan mindig visszatartott saját dölyfös dacom, és a távozása után (az érkezéséig egészen) lerogytam a kanapéra, és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez így lesz jó, így van rendben, kettőnk párosa amúgy sem működőképes.
Utoljára a kartonnyi maláért fordult, és gyűrött arccal emelte fel a dobozt, kicsit várakozón nézve rám, hátha megállítom mégis, de én nem állítottam, hagytam, hogy kivigye azokat a karkötőket dobozostul a város másik felébe, saját magával együtt.
Némán szerettem volna, hogy megadóan szétszóródjanak a gyöngyök, hogy még egy kicsit tovább nézhessem, egy kicsit tovább maradjon még.
Mostanában nevetve megyek munkába, mert Ildire gondolva rájöttem, hogy az ingatlanüzlet éppen olyan, mint a nők: mire megszeretsz egy eladó lakást annyira, hogy tiszta szívből tudd ajánlani, belakod egészen, ismered a tereit, a sérülékeny pontokat, az előnyeit és a gyengeségeit, amikor elkezded sajátodénak érezni, éppen akkor szereti el tőled valaki más.