A függőségek sokkal inkább tekinthetőek betegségnek, mint passziónak vagy rossz szokásnak. Aki még sosem volt függő, aki sosem tapasztalta meg, milyen érzés rászokni valamire, legyen az akár cigaretta, ital, kábítószer, étel, szex vagy szinte bármi más, az könnyen legyint, hogy „áh, akarat gyenge vagy és kész”. Ha valaki teljes egészében mentes maradt mindenféle káros szenvedélytől, nos az példaértékű, azonban aki nem járta meg a hadak útját, az ne is ítélkezzen olyan könnyen, legalább is én így látom. Ha pedig egy leszokott, egy felgyógyult függő érzi maga alatt a magas lovat, és az erkölcsi piedesztálról lesajnál mindenkit, aki még nincs ezen túl, az még a tapasztalatlanul véleményt formálóknál is alávalóbb. Mindemellett a függők hozzátartozói számára is nagyon nehéz elviselni mindazt, amit egy ilyen személy okoz nem csak magának, de a szeretteinek is. Vannak súlyosabb esetek, hiszen az alkoholizmus fokozatai egyre rosszabbak, egy kábítószerfüggő pedig egészen szélsőségesen képes viselkedni, reagálni, más esetek viszont sokkal lassabban mennek végbe, nehezebben észrevehetőek.
Sajnos előfordul, hogy a függő a családban messze él, nem tartja a kapcsolatot, vagy ha tartja is, akkor senki nem foglalkozik vele. Legalább is azok nem, akiknek kellene. Akit pedig érdekelne, az még közel sincs abban a korban, hogy joga legyen bármit is mondani. Én legalább is ilyen családban nőttem fel, ahol abszolút rangsor van, és a fiatalabbnak nem hogy beleszólása nincs az idősebbek életébe, de még véleményt is csak magában formálhat. Több alkoholista is előfordult már, az egyik nagyapám testvére például az egész család helyett is tintás volt, és soha nem szólhatott neki emiatt senki. Mert ő volt az idősebb, neki ehhez is joga van, a kölykök meg maradjanak csendben. Sajnos ezek olyan szabályok, amik csak egy családban működőképesek, ugyanis itt még nem mondhatják azt, hogy megszoksz vagy megszöksz. Egy gyereknek egyébként is jóval kevesebb joga van bármihez is hozzászólni, bármiről is véleményt formálni, legalább is én így képzelem el. Biztosan vannak háztartások, ahol a kölyköknek is beleszólása van a dolgokba, de a saját neveltetésemből adódóan nemigen tudom elképzelni.
Viszont ha az alkoholizmus fokozatai valakinél egyre előrébb tartanak, azt gyerekszemmel is észre lehet venni. Még ha nem is tudod megnevezni konkrétan, hogy mi lehet a baj az adott rokonnal, akkor is ott motoszkál az agyadban, hogy valami nincs egészen rendben. A bácsi rossz szagú, hangosan beszél, piros az arca, lila az orra, és anyu meg apu nem szívesen találkoznak vele, csak azért, mert muszáj; ezek pont elegek ahhoz, hogy elkezdjünk sejteni valamit. Egy kisgyerek értelemszerűen nem is igen ismeri az alkoholizmus kifejezését, főleg akkor, ha a családon belül ez egy tabu, nem is beszélnek róla. Annál rosszabb a helyzet, amikor már a szűk családon belül is felüti a fejét a baj. Ha anyu vagy apu alkoholista, esetleg mindkettő, akkor sokkal hamarabb és gyakrabban lehet ezzel a gonddal találkozni, mintha csak egy ritkábban látott rokon van ebben az állapotban. Magyarországon elképesztő méreteket ölt ez a függőbetegség, a legszerényebb becslése is millió fölé teszik a benne szenvedők számát, vagyis minden 10. ember érintett. és nem csak, hogy érintett, de benne is van!
Az alkoholizmus fokozatai nem éppen nehezen észrevehetőek, sőt, mondhatni könnyen észlelhetőek, pláne olyasvalakinél, aki közeli. Akivel rendszeresen beszélsz, aki felnevelt, akit igyekszel meglátogatni amikor csak teheted. Érdekes, hogy férfiakat nagyobb arányban érint az alkoholizmus, de ennek tudatában is megdöbbentem, amikor először felfogtam, hogy apám is kezd erre az útra lépni. Mindenkinek megvan az a pillanat, amikor lehull a lepel, összetörik a máz, és rádöbben, hogy a szeretett és tisztelt apafigura közel sem sérthetetlen. Amikor először meginog, amikor először veszed rajta észre, hogy zavarosak a gondolatai, a beszéde, amikor először fordul hozzád aggódóan az édesanyád, akkor valami elpattan legbelül. Az egyik ember, akitől mindig is a támogatást és a biztonságot remélted, most kivetkőzött önmagából és teljesen irracionálisan kezd el viselkedni. Az alkohol kihozza a legtöbb emberből a rosszabbik énjét, még ha az nem is feltétlenül kötözködő vagy erőszakos, de egy torzult képet ad, az biztos. Apám kezdett fokozatosan lecsúszni, és azt éreztem, hogy tehetetlen vagyok.
Nem mintha a gyermek feladata lenne a szülőt a helyes úton tartani, hiszen pont fordítva a természetes, de sajnos előfordul, hogy a szerepek megcserélődnek. Apámnak sose volt könnyű élete, mindig harcolt, küzdött, dolgozott látástól vakulásig, és érthető, hogy így, hatvanhoz közel kiégett a hajtásban. Sajnos egy olyan világban élünk, ahol a sok sem elég, ha megy 100, akkor menni fog 120 is, és ha az is megy, akkor próbáljuk meg a 140-et. De ha a túlzott elvárást valaki nem tudja teljesíteni, akkor elkönyvelik értéktelennek, haszontalannak, talán még el is marasztalják a munkahelyén. A profithajszoló vállalatok, főnökök nincsenek tekintettel sem életkorra, sem terheltségre, sem semmi másra, egyszerűen csak van egy elvárásuk, azon kívül pedig minden le van érdekelve. Magánéleti krízis? Kiégés? Csökkenő teljesítmény? Nem érdekes, majd lesz más a helyére! És ha valaki ilyen előrehaladott korú, akkor bizony nagyon vigyáznia kell az állására, mert a nyugdíj előtt pár évvel már sehová nem fogják felvenni, ha elveszíti a meglévőt. Ezért apám csak hajtott, mint az igásló, mellette inni kezdett, és így szépen lassan mentek végbe nála az alkoholizmus fokozatai. Észre se vette, és már benne volt a feje búbjáig.
Engem mindig is úgy neveltek, hogy a segítséget senkitől sem szabad megtagadni. Pláne nem akkor, ha az ember szülőjéről van szó. Mivel nem nézhettem ölbe tett kézzel, ahogy tönkre issza magát és a házasságát, ami 40 éve kitart, úgy gondoltam, hogy személyes küldetésem kihozni őt ebből. Mindenek előtt találnom kellett egy kiváló magánklinikát, ahol kezelhetik. Mivel még dolgozó ember, ezért szóba se jöhetett a klasszikus fél éves vagy négy hónapos elvonó, éppen ezért örültem meg nagyon, amikor egy fórumon megtaláltam azt a magánklinikát, ahová végül a tervek szerint elvisszük majd. Egy gyógyult család, és egy neves addiktológus, valamint már kezelt és felépült alkoholisták tartják a terápiás jellegű foglalkozásokat, és az egész mindössze 28 napot vesz igénybe. Gondoltam, apám állapota még nem olyan súlyos, hogy ne lehessen segíteni rajta, szóval kerül amibe kerül, eljuttatom. ide. Egyáltalán nem volt egyszerű meggyőzni arról, hogy ami végbe megy nála, az nem egészséges, sajnos nagyon makacs és büszke ember. Nem hagyja magát csak úgy elvinni bárhová. De amikor számadatokkal szembesítettük, hogy mennyit iszik és milyen mértékben, egyszerűen megtört, és beleegyezett a kezelésbe. Megbeszéltük, hogy a következő évben kivesz egybefüggően egy hónap szabadságot, és elviszem őt és anyámat a klinikára, mert minden támogatás értékes, amit az ő állapotában az ember kaphat. De addig is a legfontosabb, hogy odafigyeljen magára, és arra, hogy lejjebb már ne csússzon. A többit már a szakemberekre bízhatjuk.